Nyolc

 [Részlet Martin Gregory naplójából]

Október 7., szombat

Este 11 – Taxival ment vissza a könyvtárba, és hallani se akart róla, hogy vele menjek. Semmi „Jó éjszakát!” vagy ilyesmi; csak bepattant a taxiba, és már ott se volt.

Ki kellett tisztítanom a fejemet, úgyhogy a gyaloglás mellett döntöttem.

Annára gondoltam – kényszerítettem magam, hogy rá gondoljak, és ne Pénelopéra. De Annát csak ruhástul tudtam elképzelni, lódenkabátjában, a 747-es egyik ablak melletti ülésén, ahogy az erős napfény tízezer méteren körülrajzolja megtépázott fejét, és ő csak ül ott mozdulatlanul, arcát az üléstámla fehér kendőjén pihentetve…

Megint megtörtént. Újabb roham kapott el, csakhogy ezúttal szó szerint „elkapott”.

Az Algonquintől a Mulberry utca felé gyalogoltam, átlósan átszelve a várost, a Gramercy Parkon keresztül a Második sugárútra, le egészen az East Village-ig. Beugrottam a Kijevbe, hogy bekapjak valamit, aztán továbbmentem a belváros felé a Harmadikon. Amennyire meg tudtam állapítani, nem követett senki.

A Bowery és a Prince utca sarkán történt, egy elhagyott telekkel szemközt, ahová minden este tömegekben gyűlnek a hajléktalanok. Csak néhány saroknyira van tőlem, de amióta Little Italyben lakom, igyekszem elkerülni azt a helyet, különösen éjszaka. Most, hogy az időjárás rosszabbra fordult, egyre inkább nehezemre esett semmibe venni a szenvedésüket. Már nem elég, ha azt mondogatom magamnak: ezek az emberek annyira elvesztették a kapcsolatukat a valósággal, hogy talán már nem is éreznek semmit.

Eszembe jutott valami, amit Anna mondott, amikor először vitattuk meg a vidékre költözés lehetőségét:

– És így nem kell többé foglalkoznunk azzal a sok nyomorúsággal az utcákon.

– Hogy érted, hogy „nem kell vele foglalkoznunk”? – ripakodtam rá dühösen. – Azt hiszed, hogy ez csak a fejedben létezik? Hogy eltűnik, ha már nem lesz a szemed előtt?

– Igen – felelte.

Ezúttal sem szándékosan mentem arrafelé, csak azon kaptam magam, hogy valamiért ezt az útvonalat választottam.

A telek elhagyatott volt, egy fia zombit sem láttam, de sötét volt, és hogy egy kellemetlen találkozásnak még a lehetőségét is elkerüljem, átmentem az utca másik oldalára. Szinte gondolkodás nélkül vágtam át az úttesten. Öntudatlan reflex volt.

Hirtelen kipattant egy kapualjból ez a bátyus asszony – apró, fonnyadt teremtmény fogatlan ínnyel és vizenyős szemmel –, és megragadta a kabátom ujját. Zsíros, zöld kockás rongy– és csipkefoszlányokat viselt, melyek úgy festettek rajta, mint egy kislány teadélután-ruhácskájának maradványai. Részeg dühvel nyáladzott, és vicsorgott az éjszakára. Vézna, görbe lábait mocskos pólya takarta, amely a bokájára csúszott. Alvadt vért és isten tudja, még mit láttam combjai belső oldalán.

Rikácsolva esett nekem:

– Te geci, te mocsok, szedd össze te a kurva darabkákat! Szedd össze, a kurva anyád!

Annyira megriadtam, hogy válogatott káromkodásokat ordítottam vissza neki. Ezalatt végig a karomat markolászta, karmait a bőröm alá vájva. Muszáj volt leráznom magamról. Megtaszítottam, erősebben, mint akartam. Elesett, és a feje a járdának koccant. Ahogy előttem hevert kiterülve a földön, obszcén sértéseket rikoltva felém és a segítségemért visítva, újra megéreztem a súlyt, a rémítő nyomást, ahogy szorítani kezdi a mellkasomat.

Fel akartam gyújtani a nőt – isten látja lelkemet, szívességet tettem volna neki. De éreztem, ahogy a lábam megbicsaklik. A súly kezdett lenyomni. Tudtam, hogy a nőre fogok zuhanni, bele abba a bűzös, rugdalózó ölelésbe.

Egy pillanatra az az érzésem támadt, mintha egyenesen belelátnék. A szemem olyanná vált, mint egy CT-szkenner, felfedve a nő belső szerveinek állapotát, azonosítva rejtett tumorokat, lappangó fertőzéseket és számos más, rosszindulatú titkot, amit meg akart osztani velem.

Ekkor már nevetett…

Aztán hirtelen elmúlt. Akárcsak előző alkalommal, a szállodában, a súly egyszer csak engedett. Otthagytam a nőt a járdán – vér szivárgott prémes koponyájából –, és továbbmentem, reszketve a bűntudattól és az undortól.

Később, amikor már a fürdőkádban hevertem, észrevettem, hogy a régi zúzódásnyom, amely időközben piszkos sárgásszürkévé halványult, most helyenként mintha újra elmélyült volna.

Miért vettem meg Annának azt a karkötőt?